Kipróbáltuk a szupertrolit - Bemutató: Trollino troli
Beleültünk, utaztunk vele, kérdeztünk és fotóztunk. Egy helyen minden, ami a római nép tetszését is elnyerő futurisztikus magyar gyártású trolikról tudható.
 |
| Lassan ballagunk a trolik pihenőhelye felé. László Zoltán a villamosokkal kapcsolatos nézeteit osztja meg velem. Szemérmesen beismeri, hogy nem szívesen vezetné őket, túlságosan kötött a pályájuk. Zoltán tíz éve vezet trolit, és több mint három éve Trollinót. Az ő feladata, hogy tesztelje, esetenként szélsőséges próbáknak tegye ki a magyar-lengyel kooperációban készülő, mindenféle csúcstechnikával felszerelt trolikat, nehogy az átadás után jöjjenek ki rejtett hibák. "Hiába finomkodok vele, ha a sofőr majd izomból rángatja a kormányt."
Képeket mutat trolikról, időrendi sorrendben. Az első, amelyik a harmincas években közlekedett leginkább egy oldalára fektetett telefonfülkére emlékeztet, mindenesetre nagyon bájos. "Tévedés, hogy megsemmisült a második világháborúban, túlélte a bombázást" - ismeri be Zoltán, én pedig megadóan úgy teszek, mint ha tudnám, miről van szó.
Közben kiérünk a parkolóba, ahol piros trolik végeláthatatlan sora vár minket. Mindenféle érdekesnek tűnő információt oszt meg velem Zoltán, akiről kiderült, hogy szakszervezeti elnök is egyben, de csak annyit sikerül megértenem az egészből, hogy a legújabbnak számító 412-es Ikarusok nem tartoznak a kedvencei közé. Ezt többször is elmondja, úgyhogy biztosra veszem, komolyan gondolja. Összevissza cikázunk, míg nem kiérünk a parkoló végébe, ahol a Ganz és a Solaris gyártásában készülő zöld-fehér Trollino vár türelmesen.
Lágy formák uralják az óriási, 18 méter hosszú magyar technikával és lengyel karosszériával ellátott alacsonypadlós trolit. Kisvártatva megérkezik a Ganz Transelektro munkatársa is, Tamás, aki rákapcsolja laptopját a busz űrtechnikát idéző elektronikai központjára, amiről mindössze annyit tudok meg, hogy öt processzor dolgozik benne. A többi titok. Miközben a technikai munkatárs és a tesztpilóta megbeszélik a beállításokat (600 volton rendben...aha) körülnézek a troliban.
Kellemes és praktikus a beltér, ráadásul olyan illata van, mint egy új autónak a bemutatóteremben. A vezetőfülkében vagy két tucat gombot találok, középen kilométeróra, mindenféle színben villogó izék, meg egy LCD kijelző. Feljebb óriási, síkképernyős monitort látok, amin a két hátsó ajtó, az egy hátrameneti, valamint az áramszedő kameráinak képe látható. Látható lenne, de most épp nem működnek. Mindenesetre a busz felszereltségéhez tartoznak, persze ez az olasz példány.
Ami majd Budapestre érkezik, kevesebb technikával lesz felszerelve. Az üldözési mániások is megnyugodhatnak, nem lesznek kamerák, ami persze nem feltétlenül baj, hiszen - mesélik - a próbajáratokon az utasok az óriási és egyértelmű stop gomb helyett következetesen az elérhetetlen, burkolatba simuló kamerákat próbálták nyomogatni. Az Olaszországba szánt trolikkal ellentétben a fővárosiak valószínűleg nem tíz kilométert, "csupán" tízmegállónyit, mintegy két és fél kilométert tudnak majd akkumulátorról megtenni (a BKV még nem döntött), kérdéses, lesz-e légkondi, ezenkívül nem elektronika, hanem sofőrizom mozgatja majd a fogyatékkal élőknek kialakított rámpát.

Vizsgálom az üléseket, mivel még nincsenek felcsavarozva, a kezemben marad az egyik ülőlap. "Ez nem a lengyelektől jön, magyar beszállító készíti őket" - osztja meg velem a műhelytitkot a Ganz embere. Nézegetem az óriási ajtónyílást, Tamás arra bíztat, hogy bátran tegyem be középre a lábamat, ő majd jól rácsukja az ajtókat. Kissé elbizonytalanodom, főszerkesztő-helyettesünk jut eszembe, akinek alig egy héttel ezelőtt hasonló kaland miatt törött el két ujja, persze az egy éjszakai járat volt, ez meg a Trollino. "Vinetú" - kiálltok fel, essünk neki.
Az ajtók összecsukódnak, beszorítják a lábamat, de alig érezhetően, nagyjából ahogy egy aranyhörcsög a harapós, bőrszaggatós korszakán túljutva szorítja össze finoman a répát a fogaival, vigyázva a gazdi ujjaira. Egy ideig, talán egy másodpercig hezitálnak a hatalmas üveglapok, most akkor mi legyen, aztán megadóan kinyílnak, hogy "lesszíves", vegyem már el a lábamat, oké?
Minden rendben, a troli kész a próbautazásra. Kissé összeszorul a szívem, ezt kivinni a kátyús budapesti utakra olyan, mint Concorde-dal szántóföldet permetezni. Elindulunk. Semmi gördülési zaj, az alkatrészek is csöndesek, zörgésmentesek. Csak a motor búg fel, de nem úgy, mint ahogy megszokhattuk. Kicsit olyan érzésem támad, mintha hátul a Milleneum Falcon hajtóműve dolgozna. Ha egyszer folytatnák Pirx kapitány kalandjait, akkor van egy tippem, hogy hova érdemes a hangmérnököknek hangmintáért elzarándokolniuk.
Amint kiérünk a kátyúk közé, véget ér a varázslat, az illesztékeknél csöndesen elkezdenek zörögni a burkolatok. Győzhetetlen úthibák. Tamás az elektronikát ellenőrzi, én pedig megteszem a jó félperces utat a hátsó "agyközponttól" a vezetőfülkéig. Változatosan kialakított, hol dupla soros, hol metrós elrendezésű ülések vezetnek a szakszervezeti elnökig.
"Megcsinál mindent, amit elvárok tőle" - mondja Zoltán. Meglepő könnyedséggel gyorsul, lassul, fordul az óriási, 18 méteres test (Budapestre 12 méteresek érkeznek majd), láthatóan élvezet vezetni. "Volt, hogy hídnak felfelé legyorsultam vele egy régebbi Audit" - osztja meg velem sofőrünk élményeit, miközben sorozatban hagyjuk el a megállókat.

Bár már jó pár hónapja járja a fővárosi utakat, most is mindenki megbámulja a feltűnő jelenséget, "főleg a belvárosban". Kicsit elkedvetlenedek, amikor arra gondolok, hogy szolgálatba állás után pár héttel megjelennek az ülések hátára felírt, az ablakokba belekarcolt "Szeretlek Bözsi", majd két héttel később a "Bözsi, megdöglesz" feliratok, valamint különböző világnézetet kifejező logók, de csöndesen abban bízom, hogy most majd másként alakul.
Beérkezünk az Örsre. Érdeklődő leendő utasok és sofőrök közelednek a Trollino felé. Szemből fotóznám, beérkezik mellé egy hagyományos, vörös troli, a sofőrje int, hogy készítsek képet a kettőről együtt. A járókelők belesnek az ablakán, a szakmabeliek a technikai részletekről faggatják Zoltánt és Tamást. Még egyszer utoljára végigsétálok a Ganz-Solaris gépén, aztán szeptemberig búcsút intek neki.
|