Lassan ballagunk a trolik pihenőhelye felé. László Zoltán a villamosokkal kapcsolatos nézeteit osztja meg velem. Szemérmesen beismeri, hogy nem szívesen vezetné őket, túlságosan kötött a pályájuk. Zoltán tíz éve vezet trolit, és több mint három éve Trollinót. Az ő feladata, hogy tesztelje, esetenként szélsőséges próbáknak tegye ki a magyar-lengyel kooperációban készülő, mindenféle csúcstechnikával felszerelt trolikat, nehogy az átadás után jöjjenek ki rejtett hibák. "Hiába finomkodok vele, ha a sofőr majd izomból rángatja a kormányt."

Képeket mutat trolikról, időrendi sorrendben. Az első, amelyik a harmincas években közlekedett leginkább egy oldalára fektetett telefonfülkére emlékeztet, mindenesetre nagyon bájos. "Tévedés, hogy megsemmisült a második világháborúban, túlélte a bombázást" - ismeri be Zoltán, én pedig megadóan úgy teszek, mint ha tudnám, miről van szó.

Ami majd Budapestre érkezik, kevesebb technikával lesz felszerelve. Az üldözési mániások is megnyugodhatnak, nem lesznek kamerák, ami persze nem feltétlenül baj, hiszen - mesélik - a próbajáratokon az utasok az óriási és egyértelmű stop gomb helyett következetesen az elérhetetlen, burkolatba simuló kamerákat próbálták nyomogatni. Az Olaszországba szánt trolikkal ellentétben a fővárosiak valószínűleg nem tíz kilométert, "csupán" tízmegállónyit, mintegy két és fél kilométert tudnak majd akkumulátorról megtenni (a BKV még nem döntött), kérdéses, lesz-e légkondi, ezenkívül nem elektronika, hanem sofőrizom mozgatja majd a fogyatékkal élőknek kialakított rámpát.

Vizsgálom az üléseket, mivel még nincsenek felcsavarozva, a kezemben marad az egyik ülőlap. "Ez nem a lengyelektől jön, magyar beszállító készíti őket" - osztja meg velem a műhelytitkot a Ganz embere. Nézegetem az óriási ajtónyílást, Tamás arra bíztat, hogy bátran tegyem be középre a lábamat, ő majd jól rácsukja az ajtókat. Kissé elbizonytalanodom, főszerkesztő-helyettesünk jut eszembe, akinek alig egy héttel ezelőtt hasonló kaland miatt törött el két ujja, persze az egy éjszakai járat volt, ez meg a Trollino. "Vinetú" - kiálltok fel, essünk neki.

Az ajtók összecsukódnak, beszorítják a lábamat, de alig érezhetően, nagyjából ahogy egy aranyhörcsög a harapós, bőrszaggatós korszakán túljutva szorítja össze finoman a répát a fogaival, vigyázva a gazdi ujjaira. Egy ideig, talán egy másodpercig hezitálnak a hatalmas üveglapok, most akkor mi legyen, aztán megadóan kinyílnak, hogy "lesszíves", vegyem már el a lábamat, oké?

Minden rendben, a troli kész a próbautazásra. Kissé összeszorul a szívem, ezt kivinni a kátyús budapesti utakra olyan, mint Concorde-dal szántóföldet permetezni. Elindulunk. Semmi gördülési zaj, az alkatrészek is csöndesek, zörgésmentesek. Csak a motor búg fel, de nem úgy, mint ahogy megszokhattuk. Kicsit olyan érzésem támad, mintha hátul a Milleneum Falcon hajtóműve dolgozna. Ha egyszer folytatnák Pirx kapitány kalandjait, akkor van egy tippem, hogy hova érdemes a hangmérnököknek hangmintáért elzarándokolniuk.

Amint kiérünk a kátyúk közé, véget ér a varázslat, az illesztékeknél csöndesen elkezdenek zörögni a burkolatok. Győzhetetlen úthibák. Tamás az elektronikát ellenőrzi, én pedig megteszem a jó félperces utat a hátsó "agyközponttól" a vezetőfülkéig. Változatosan kialakított, hol dupla soros, hol metrós elrendezésű ülések vezetnek a szakszervezeti elnökig.

"Megcsinál mindent, amit elvárok tőle" - mondja Zoltán. Meglepő könnyedséggel gyorsul, lassul, fordul az óriási, 18 méteres test (Budapestre 12 méteresek érkeznek majd), láthatóan élvezet vezetni. "Volt, hogy hídnak felfelé legyorsultam vele egy régebbi Audit" - osztja meg velem sofőrünk élményeit, miközben sorozatban hagyjuk el a megállókat.

Bár már jó pár hónapja járja a fővárosi utakat, most is mindenki megbámulja a feltűnő jelenséget, "főleg a belvárosban". Kicsit elkedvetlenedek, amikor arra gondolok, hogy szolgálatba állás után pár héttel megjelennek az ülések hátára felírt, az ablakokba belekarcolt "Szeretlek Bözsi", majd két héttel később a "Bözsi, megdöglesz" feliratok, valamint különböző világnézetet kifejező logók, de csöndesen abban bízom, hogy most majd másként alakul.

Beérkezünk az Örsre. Érdeklődő leendő utasok és sofőrök közelednek a Trollino felé. Szemből fotóznám, beérkezik mellé egy hagyományos, vörös troli, a sofőrje int, hogy készítsek képet a kettőről együtt. A járókelők belesnek az ablakán, a szakmabeliek a technikai részletekről faggatják Zoltánt és Tamást. Még egyszer utoljára végigsétálok a Ganz-Solaris gépén, aztán szeptemberig búcsút intek neki.